Homokszemek blogja

Ha ide születtél, tudod, hogy meghalsz majd,

tudod, hogy érted is szól majd a lélekharang.

De úgy élsz, mint akinek a teste örökké él,

mintha rád nem vonatkozna a törvény.

Persze ha folyton siránkoznál és félnél,

nem lenne értelme, hogy a Földön éltél.

Folytonos születés és meghalás vagyunk,

születünk, ha újrakezdünk, de előtte meghalunk.

egyszer egy furcsa házban laktunk húsz évig

legszebb éveink vesztek el költözésig

borostyán futotta be az épület falát

madarak, leginkább verebek lakták

nehezen mondott le rólunk az a ház

utolsó héten is nyújtotta felénk karmát

körülöttünk húsz évre az idő megállt

az elátkozott ház átkait szórta ránk

rossz történéseket vonzott a családra

mi pedig belesétáltunk a csapdába

van az úgy hogy rossz energiák vannak

mikor más kiutak nem is maradnak

csak hogy menekülj és többé hátra se nézz

a maradás nem ér meg semmi pénzt

Friss, üde tavaszok, érett, forró nyarak,

hatvan évem alatt gyorsan elszaladtak.

Szerettem-e mindig, a sors nem kérdezte,

minden jóságát, szépségét elém tette.

Volt, mikor hamarabb talált meg, ami rossz,

aztán az is elmúlt, s haladtam a jóhoz.

Hogy milyen az életünk, rajtunk is múlik,

döntéseidtől is függ, hogy mi történik.

Néha passzív történés volt az életem,

máskor meg irányítottam, kézbe vettem.

Utam jó irányba akkor tudtam vinni,

ha szívem a világra ki tudtam nyitni.

Barátok jöttek és barátok elhagytak,

nem búsulok, azért maradtak igazak.

Bár most az ősz jött el, tarka színeivel,

becsülnünk kell ezt is tiszta szeretettel.

Hiszen az ősznek millió a szépsége,

így van ez, életünk mind a hatvan éve

lehet szép, boldog és lehet tartalmas még,

csak legyen velünk szeretet és egészség.

Ben S'lomo verse a szegedi zsinagógában

Testvér, kit egykor elküld hozzánk a messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, mire gondolsz előtte állva?

Látod a magányos, agyontiport szívet,
Szánó tekintetet rá senki sem vetett.

Látod-e mondd, a gázban fuldokló kisdedet,
Kit féltő gonddal anyja ölében rejteget.

Látod a holt anya mellett hogy áll a gyermek,
S bénuló szíve a halál szemébe dermed.

Látod-e azt, ki ásva önnön sírjába néz,
A szív alél, de gépként, paracsra jár a kéz.

Látod-e azt, ki élt még mikor rázuhant a hant,
Vergődik még, de nincs út a hullák közt alant.

Látod, hogy tele volt szóval, dallal a lelkünk,
S még a madár se járt, hol utolsót leheltünk.

A puszta templomokban árván busulva bent
Évadján az iszonyatnak erről beszél a csend.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld,
Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld,
De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla,
Testvér, erre gondolj előtte állva.

Teljes figyelmével lesi minden szavad,

apró mozdulatodra is rögtön szalad.

Öledbe hajtja fejét, ha szomorú vagy,

ha munkád van, melléd fekszik, s dolgozni hagy.

Közös munkátokban viszont verhetetlen,

bármire képesek vagytok együtt, ketten.

Mikor támogatására van szükséged,

feltételek nélkül segít, szolgál téged.

Istenként néz rád, imádata tárgya vagy,

szeretetének határt semmi nem szab.

Mi emberek csak tanulhatunk tőle,

a kutyád az életed legnagyobb hőse.