Tükörkép

Ó Ady, már száz éve, hogy elhagytál bennünk,

De él rólad alkotott homályos képünk.

Te változást szerettél volna e földön,

Hogy a világ magára szebb ruhát öltsön.

Mit megtennék, hogy téged megismerjelek,

Így csak égő verseid által érthetlek.

Példakép vagy a példaképek számára,

S dicsőséget adsz a magyar nép vállára.

Bár sokan sohasem értettek meg téged,

De attól igazad volt, s én hiszek néked.

Elmaradott az ország, nem mint a világ,

Nem nyílik itten már többé színes virág.

Mióta elhagytál bennünk nincs ki tegyen,

Eltűntél, és várjuk, hogy valami legyen.

Ettől nem lesz szebb se jobb a magyar nemzet,

Nem fénylik majd, ha nem tesz a gyülekezet.

Csak akkor válik széppé e parányi föld,

Ha szívünk tenni akar, elménk tudást ölt.

Tudjuk mi a nemzet, s tudata nem hagy el,

S őseinket soha nem feledhetjük el.

Pótól már mindig mindenkit fönt az égi!

De vajon jó ajtók nyit ki az ősrégi?

Vállalná ma is valaki a szerepet?

Azokat az ide fújó vén szeleket?

Vállalhatnám én ezt a dicső szerepet?

S szánthatnám, s hasíthatnám én az egeket?

S hogy emelhetném föl a magyar szellemet?

Tehetném én jobbá s szebbé a nemzetet?