Verseim válogatás nélkül

Este nyolc. Ülök a megállóban, egyedül.

Sehonnan jövök, utazom tovább sehova.

Most még a könnyeim hullása is tétova,

csak a márciusi este az, mi egyre hűl.

Születésnapom van. Negyedszázada élek.

Nézem gyertyák helyett, ahogy a gumiszervíz

ablakán megtörik a szemközti neondísz

fénye. Vagy sorsom tükörképe, attól félek.

Már fázom. Lassan indulnom kellene haza.

Ott legalább meleg és sötét a rotthadás,

csak egész ritkán tűéles a cirógatás,

alig kívánkozik falra az ember agya.

Kedvesem, ne félj! Édes vizű tó vagyok.
Bennem megmártózhatsz, körül habom ölel.
Az sem baj ha úszni nem tudsz, a part közel,
napunk fénye sekély medremig átragyog.
Ha megfáradsz, lágy hullámok ringatnak el.
 
Kedvesem, vigyázz! Én vagyok a tenger.
Hálód belém merítheted, s táplállak.
De zord szóid ha tajtékot hasítnak
nem ringatózhatsz szilárd kegyelemmel
ölemben, örvényemmel mélybe rántlak.
 
Kedvesem, reszkess! Én a vad óceán vagyok!
Hurrikán tombol felettem, partot mos az ár!
Lakatlan szigeteden sosem lesz többé nyár,
s fagyott szíved -mint megannyi éhes karvalyok-
hullámok tépik míg a semmibe szublimál!

Nézlek, és nem látom ki vagy.

Hol egykor arcod pírja volt,

vicsorgó fogaid közt átlátszik az agy.

Arcod vonása márványív,

kérlellek, de meg sem rezdül,

tátongó melkasodból hiányzik a szív.

Szobor tested ím kifordul,

egyre mélyebben magad így

mutatod, méregzöld véred elém tódul.

Undor fog el, elfordulok,

elrohanok, hátad mögött

fénybe érek, nem rejt többé sötét burok.

Rég elmúlt, az emlék kihagy.

Bűvkörödből hamu maradt.

Már nem nézlek, és végre meglátom mi vagy.

Gyöngy vagyok, fényes és igaz!

Igaz a vágy,

a pillantás mivel 

kérlek, hogy várj

míg fényem utolérem.

Gyöngy vagyok, olcsó és hamis!

Hamis a szó, 

ajkaim közt mivel

csak egy olcsó

kalandot kérek tőled.

Gyöngy vagyok, kicsi és hideg.

Hideg a láz,

miben égek, ezért

kérlek vigyázz

tüzeddel kicsit Te rám.

Gondolatok Tóth Krisztina: A világ minden országa című versére reflektálva

Hiszen az égető ki van táblázva,
a tábla ráhelyezve minden szív oltárára,
mert végül feláldoztatunk mi is mindd.
És akkor a legtöbbje már csak legyint,

hiszen tudta, hogy egyszer erre fordul.
Tehetetlen, pedig majd megbolondul,
hogy érzi, kárhozatra van ítélve,
a világ legnagyobb útvesztőjébe.

És mikor minden fény kialszik, kihűl,
visszhangja kering halott csillagok körül.
De legmélyebb vágya végig ugyanaz.