Verseim válogatás nélkül

Este nyolc. Ülök a megállóban, egyedül.

Sehonnan jövök, utazom tovább sehova.

Most még a könnyeim hullása is tétova,

csak a márciusi este az, mi egyre hűl.

Születésnapom van. Negyedszázada élek.

Nézem gyertyák helyett, ahogy a gumiszervíz

ablakán megtörik a szemközti neondísz

fénye. Vagy sorsom tükörképe, attól félek.

Már fázom. Lassan indulnom kellene haza.

Ott legalább meleg és sötét a rotthadás,

csak egész ritkán tűéles a cirógatás,

alig kívánkozik falra az ember agya.

Nézlek, és nem látom ki vagy.

Hol egykor arcod pírja volt,

vicsorgó fogaid közt átlátszik az agy.

Arcod vonása márványív,

kérlellek, de meg sem rezdül,

tátongó melkasodból hiányzik a szív.

Szobor tested ím kifordul,

egyre mélyebben magad így

mutatod, méregzöld véred elém tódul.

Undor fog el, elfordulok,

elrohanok, hátad mögött

fénybe érek, nem rejt többé sötét burok.

Rég elmúlt, az emlék kihagy.

Bűvkörödből hamu maradt.

Már nem nézlek, és végre meglátom mi vagy.