Szabo_Zsolt blogja

Ajtó mögött

Az óra a falon magának valóan ásít, majd kényesen kacsint,
Várnám, hogy megválogatja szavait, de végszimfóniáját ontja.
Mellette a keret üres, trófea már rég nincs benne,
Hisz gazdája jégszíve dermedt,
Sok fájdalom érte,
Így miért, milyen is lenne?

Bántja a tegnap, a holnap, a jelen
Hazaér és dolga végeztével, azonnal lepihen.
Mert van egy ajtó, mely ugyan fehér,
De ha kinyitja, megrémiszti a dúvad személy!
Kit, Ő zárt be oda, a télvíz idején.
Étlen - szomjan, csak fájdalomból él.

Kiszáradva,
Csontjai remegnek!
...és naphosszat kiabálja
Kérlek mentsetek meg!

/Szabó Zsolt/

-Pillanat !

A teraszon borul a bögre,
-utána egy alak- kérdi,
Miből mennyi maradt?!

Kellemes lehelet -tarkómon- üzenet,
Holnap meghalunk, s ha nem majd később!

Borongós éjszakai -lábnyom- a teraszon,
A bőröndbe mit viszel édes?

Utolsó pillanat -vár Rám- a pirkadat
Ennyi lenne csak az enyém?

Bújnál hozzám - otthon - volt a szép idő
Olvadt a csoki, ragadt a méz
Szívembe zárt darab, mi most már egész!

/Szabó Zsolt/

Ébredés

Harmatos lábnyom, rohanunk a réten.
Mögöttünk félelem, előttünk az éden.

Mezítlábas, árnytalan nevetés a szélben,
A fák rezzenése, omlós hús íze kezében.

-Megéheztem! Rád vágyom!
Mosolyogva nézem...

Néma legyintés.
S, megkapom mit kértem.

/Szabó Zsolt/

Játékod - Én

Lustán vánszorgó árnyék a falon
Véres öltönyöm a karfán,
Mellkasomon vágás,
S, szívem nincs helyén.

Utoljára tegnap láttam
Kezedben volt.
A jobban...
Másikban a lelkem pihent.

Ott szemtől szemben.
Most fölülről látom az egészet.
Hisz nem létezem már.
A testem is csak "enyészet".

/Szabó Zsolt/

-NÓRA-

Nem megbánni, hozzábújni...
Óvatosan lángra gyúlni...
Ráébredni, csókot lopni...
A karjaiban megnyugodni...

/Szabó Zsolt/