SzD blogja
Elmélkedés
Kétszínűség két színűltig töltött pohár bor mellet
"Ne szaladj el a problémáid elől!" Súgja a hang a fejemben,
mert ezt láttam és hallottam mindenhol egész eddigi életemben.
"Nem ez a megoldás!" Mondja mindenki
akinek szerencsére ebből az egészből egy percet sem kellett átélni.
"Gyáva vagy!" Hajtják az emberek,
akiket állításom szerint a világon mindennél jobban szeretek.
"Meg sem ismerlek" hallom abból a szájból ami nem is olyan rég,
mást sem akart csak jobban megismerni testem minden szegletét.
Bele fájdul a fejem, a sok hülyeségbe amit a társadalom "társadalmi normaként" normálisnak tart és a kétszínűségbe amin két színűltig töltött pohár bor mellett elmélkedtem el.
Csalódás?
Csalódás, egy olyan nem elégedett érzés, amely az elvárások vagy remények meg nem valósulását követi.
Elvárásaim nem voltak, de szerencsére azon emberek közé tartozom akik reménykedni tudnak még akkor is amikor rég nevetés tárgyává váltak, hiszen azt tanították nekem, hogy bármire képes vagyok és harcoljak az álmaimért.
Arra viszont senki nem tanított meg, hogy néha az álmaim eléréséhez az is kell, hogy egy másik ember is harcba induljon velem.
Véleményem szerint itt romlott el minden, hiszen hiába küzdöttem magam végig szúró tekinteteken, megalázáson, ítélkezésen, mikor ott álltam célom kapujában csak annyit mondtak, hogy "belépni csak párral lehet".
Meglepődve konstatáltam, hogy az úgynevezett "párom" valahol félúton visszafordult és mivel én olyan erősen koncentráltam arra, hogy elérjem az álmomat, nem vettem észre, hogy a hangja ami egykor megnyugtatott és mosolyt csalt az arcomra, egyre távolodni kezdett míg aztán nem is hallottam már.
Elindultam, hogy megkeressem de ami várt rám arra nem számítottam. Nem visszafordult, hanem ő is beállt az ítélkezők közé és mosolyogva nézte végig ahogy az emberek megaláznak és gúnyt űznek belőlem. Ő nevetett a leghangosabban a fájdalmamon.
Ő élvezte a legjobban ahogy szenvedek.
Megcsalás
Kapaszkodtam egy érzésbe amiről sokáig azt hittem hogy viszonozva van,
Majd a távlatból kellett néznem ahogy ezt az érzést két egymásba fonódó test szakítja szét a mellkasomban.
Magamba fordulva vártam a másnapot, tudtam volna mondani sok száz utálatos mondatot,
de minden porcikám örült hogy egy olyan arcot láthatott,
Arcot, milyen is volt?
Megbánást kerestem a pórusai között, talán egy rezzenést,
Valamit ami azt mondja kellesz még szeress még.
A szemei elárulták hogy egy csepp sem hagyta el könnycsatornáját,
max csak amikor tegnap elérte az extázis határát.
A szája mozgott, de gy szó sem jutott el a fülemig,
Mind leperegtek arról a nyelvről ami minap kiáltotta "csináld még".
A fülén láttam csüngeni a becéző szavakat amiket a tegnap ki-be járás közben a nyakába mormoltak.
A haja borzos volt, nem fogok hazudni ez megmosolyogtatott,
Mindig is imádtam ha ilyenkor kócaiba túrhatok.
A bőre simább volt mint valaha, de a szeme alatt rikító karikák visszarángattak a valóságba.
Már majdnem elfelejtettem hogy,
Mit is kellet volna elfelejtsek?
Rám mosolygott, és éles késként hasított belém a tudat,
Nem vagyok más mint egy ördögi kör örök vonatán utazó utas.
Belém hasított a tudat hogy a szívem akárhány darabban is legyen ,
az hogy én őt szeretem
mindig egy kapszkodót fog adni nekem hogy a legkisebb szilánkot is a helyére tegyem.
Végigfut egy gondolat a fejemen, sötét gondolat, és a szobát úgy födik le a fekete felhők, ahogy tegnap az ő teste fedett egy másik testet,
óvva de mégis kissé durván.
"Nem az én testemet" mondogatom olyan erőszakosan
mintha,
El hinném, hogy ha sokat ismétlem
az megváltoztatja azt, hogy őt mennyire szeretem.
Bullshit, ismét csak az érzésbe kapaszkodtam, abba, amely rá kellett jönnöm, hogy van viszonozva.
Csak nem nekem.
Kezdem azt hinni hogy az érzés kapaszkodik belém, azt gondoltam elengedtem. És az érzést is.
Már többször történt meg mint ahányszor számon tudnám tartani de a végszót a szemébe nem tudnám mondani.
Sonyorú érzés így is kitartani, egy érzésbe kapaszkodni, az emlékekhez ragaszkodni.
Megtanultam viszont nem panaszkodni, akármi legyen is mindig kitartani.