Sunbrust blogja

Már egy ideje nem írtam verset. Ma elgondolkodtam azon mit is jelent szeretni valakit. Mitől szeretünk valakit? Mindig azt hajtogatom magamnak, hogy én más vagyok mint a többi nő... De mi van ha én is az üvegcipellőre vágyom, mi van ha mégis én is hamupikpőke akarok lenni, ha nekem is kell az a herceg... Mi van ha egyszerűen csak menekülök, a rossz hercegek elől? Talán azért nem jó rám az a rohadt üvegcipő sose,mert hazudok a lábméretemről..

Mondd meg neki, hogy fáj, mert azt hiszem szeretem!
Mondd azt is, hogy megértem,de kicsit belehaltam mikor elngedtem.

Tudja meg, hogy ezer sebtől vérzik szívem, csaknem meghasad,
de gyógyulni fog, a seb beheged, s a vér majd elapad.

Mondd el neki, hogy jó volt, s igyekszem őrizni a szépet,
hogy magammal vittem róla egy örök emlékképet.

És kérlek, mondd el neki még, hogy miatta és érte szenvedek,
hogy most úgy érzem, nélküle csak félig létezem.

Ne felejtsd el, mert nagyon fontos, hogy elfogadom indokát,
s igyekszem őszíntén elhinni minden egyes szavát.

Végül kérlek, nyugtasd meg őt, hogy mind ez majd elmúlik,
hogy az idő begyógyítja e még sajgó sebeket,
s akkor majd felé tudom nyújtani baráti kezemet.

Nem vagyok jól.
De nyugodj meg, megleszek.
Mondd, hogyan is lehetnék jól?
Mikor elhagytál, s én ma is szeretlek.
Mondtad: nekem is fáj.
Persze, hogy fáj. Most úgy érzem, szétmarja a lelkem.
De az idő múlik.
S ahogy teklnek a napok, bánatom majd elengedem.
Kérdezted, hogyan tehetnéd könnyebbé.
De a szerelmet nem lehet könnyűvé vagy nehézzé tenni.
A szerelem múlik magától.
Nem lehet neki segíteni egycsapásra feledni.

Megsúgom halkan: hiányzol
De csak mert hiányzol ha nem vagy velem,
ne hidd, hogy neked szentelem életem.

Megvallom: megnyugtat ha átölelsz.
De csak mert két karod menedék,
ne hidd, hogy e nő mindent megért.

Többé nem sírok miattad,
hamiskásan izzzó ég kék szemeidért,
ígérem nem sírok utánad,
édes mosolyod  könnyet nem ér.

Ismerem szemed hamiskás, kék ragyogását,
csalfa mosolyod mögött ajkad minden szavát.
Nem érdekel az, az ecsettel festett emberkép,
aki álomszép, s kit minduntalan vártam oly rég.

Hiszen itt állsz előttem, mint dacos gyermek, ki nem engedi igazát,
S én rád nevetek, mert mind ennek ellenére hallom szíved szavát.