Sun68 blogja

Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
 
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
 
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
 
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
 
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
 
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
 
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.

A talló kalászait hányva

S a verebek közé belesvén

Nagy szél kapott föl egyszer engem

Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra

S engem talált ott épp az utban.

Bömbölt, örült, s én mosolyogva

Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,

Meghempergetett jó sárosra,

Cibálva és kacagva vitt egy 

Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak

S még vidámabban verekedtek,

Kiabáltak, kiabáltunk és

A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,

A hívek templomokba mentek

És reszketve, szomorú kézzel

Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt 

A szívekben nagy, esti béke.

A gyilkos végzett emberével

S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba

1905-ben ígyen 

Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,

S a szép, ifjú mosóasszonynak,

Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,

Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,

De fiát a szél el nem hagyja,

Együtt nyögünk az erdőn éjjel

S együtt alszunk el virradatra.

1925. ápr. 22.

Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot

..............................................

..............................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.

Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.

Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!

De én a párom mosolyogva várom,

mert énvelem a hűség van jelen

az üres űrben tántorgó világon.

1937. szept.-okt.

Te, kinek lelke zaklatott!
Mesélj, Te még nem jártál ott?
Nem leltél a helyre, mire én?
Nem voltál a nyugalom szigetén?
Ahol hallani a csend hangját,
Ahol hallani a Nap szavát?
Ahol éjszaka a hold táncol,
S te a csillagokkal játszol?
A szellő édesen simogat,
A tenger szelíden hívogat?
Ahol nincs magány és fájdalom,
Ahol csend honol és nyugalom?
Ahol tovaszálltak a felhők,
Eltűntek a hatalmas erők?
Ahol tengernyi a jóság,
Ahol megszűnt a gonoszság?
Te, kinek lelke zaklatott!
Mesélj, Te nem jártál ott?
Vagy tán nem tudod a helyet,
Ahol mindezt meglelheted?
Ülj csendben s hallgasd némán,
Onnan belülről, hogy kiállt!
Mindez megvan szíved mélyén,
Bátran keresd ott, a helyén!

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.