Sun68 blogja

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Mert jóllehet csak istállót talál,
ki „lépremegy” a csillagot követve –
mindig lesz Gáspár, Menyhárt s Boldizsár,
ki újra csak elindul Betlehembe.
A csillag meg nem róható azért,
hogy álmaink egén kétszeresen süt –
nem koronás, felkent királyt ígért,
csak kisdedet, hogy királlyá növeljük.
Ki a jászolnál megcsalatva áll,
mert istenfia nem bíborpalástos:
hozzásegíti tétlen is akár
a férfikori töviskoronához.
S nem adja már, csupán lerója önként
az aranyat, a mirrhát és tömjént.

Most, mikor sok senki mellén

ki vagy tűzve, mint a jelvény,

nekem maradj, aki voltál,

nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan, 

ahogy látlak száz alakban,

véletlennel habart végzet,

több s kevesebb, mint művészet,

dallamív, mely melizmáit

hajlítgatva szinte világít – 

mintha öreg paraszt lenne,

maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,

ingben elföldelt szegények

nézik a csillagos eget,

sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,

hogy ott rohadunk a régi körben,

s föltámadnak a holt rögeszmék – 

láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.

Téged hívlak nagy bajomban,

dudorászlak, hogy segíts meg, 

a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,

ne a földet, ne a nyelvet,

nézhessek rád, mint a napra,

melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kőműves Kelemenné

vére bűvölt elevenné,

elevenné és szilárddá,

mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,

fény sikálta kád a mennybolt,

teli sötét szenvedéssel, 

melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen, sem jövendő

csak egy vastag gyapjúkendő,

annak bolyhos melegében 

ringok a világ ölében.

–...mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok.
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
 
– ...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Áldott, békés, boldog ünnepet kívánok mindenkinek!

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rád köszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.