Orbán Ottó: A magyar népdalhoz

Most, mikor sok senki mellén

ki vagy tűzve, mint a jelvény,

nekem maradj, aki voltál,

nem babona, nem is oltár,

 

de maga a láthatatlan, 

ahogy látlak száz alakban,

véletlennel habart végzet,

több s kevesebb, mint művészet,

 

dallamív, mely melizmáit

hajlítgatva szinte világít – 

mintha öreg paraszt lenne,

maga az idő sóhajt benne:

 

katonának vitt legények,

ingben elföldelt szegények

nézik a csillagos eget,

sírtak alatta eleget.

 

Sírnék én is, de dühömben,

hogy ott rohadunk a régi körben,

s föltámadnak a holt rögeszmék – 

láthatom újra a közös ügy vesztét.

 

Szellemem ép, testem romban.

Téged hívlak nagy bajomban,

dudorászlak, hogy segíts meg, 

a rontástól szabadíts meg:

 

gyűlöljek csak aljas elvet,

ne a földet, ne a nyelvet,

nézhessek rád, mint a napra,

melyen nem üt ki a lepra.

 

Kit Kőműves Kelemenné

vére bűvölt elevenné,

elevenné és szilárddá,

mítoszi, kerek világgá,

 

benned minden, amilyen volt,

fény sikálta kád a mennybolt,

teli sötét szenvedéssel, 

melynek csöppje sem enyész el,

 

s nincs múlt, jelen, sem jövendő

csak egy vastag gyapjúkendő,

annak bolyhos melegében 

ringok a világ ölében.