Gyermekszívvel

Fényharmatként derengnek föl a csillagok,

ágra ülnek mind a röpke szélpillék,

és én újra az a kicsi lány vagyok,

ki gyermekként gömbölyödött Jézus szivén.

Kislány vagyok, a nagy padlás tetején,

bűvben figyelek minden kis sugárkaréjt,

mig cseréprések közé fogyón táncol sasszét.

Lomok porálma alatt szin az enyém,

az összes kacat egy tündér-mesekönyv,

melyből a még kisded-arcú hit mesél...

Kislány vagyok, tenyeremben esőgyöngy.

Kertünk megannyi lombzöngéje itt zenél...

miközben hűst lehel a kihunyó nyárparázs,

záporszagú ősz nyiló ezüstvirága

után...Majd csüngök, pozsgás alma a fán,

jó anyám szaván, úgy nézek a világra.

Kislány vagyok. Oly jó ez most igy! Szárnyon...

Hajnali légnek érzem pillanatait,

és az otthon békés utcáit járom,

hol annyi-annyi emlék-karácsony lakik.

Anyu, én csak azt szeretném, hogy legyen

mindig vasárnap! Te ülj itt mellettem,

látva, mit hogyan lát innen a szemem,

tanulva érteni figyelő csendemben!

Anyu, én csak azt szeretném, legyen örök

vasárnap! Olyan szelid nyugalom

Benned, mikor nem a padlót söpröd.

Lehessünk együtt égbe szálló luftballon!

Két búgócsiga, mely csilingve pörög,

két meztelen talp a nyári udvaron,

mely szélbe kacagva önfeledt szalad.

Anyu, én csak azt szeretném, ölelj

mindig vasárnapin, amikor szavad

szivedből dobogva szól, nem felnőttes

épp odanézve a muszáj-vasalásból.

Anyu, én csak arra vágyom, játszunk mindig

csak a szeretet fontos vasárnapot!

Mikor törődésed szivemre simit,

úgy gondtalan. Apu, én csak azt szeretném,

legyen mindig vasárnap. Gyere, és

heveredj le a földre ide mellém!

A dolog-sietéseket most ne féld!

Legyek én könnyű a válladon! Fejem

öledben, és szádról iródjanak a mesék.

Apu, én csak azt kérem, legyen mindig

vasárnap! Hol te tanulsz gyermek lenni

velem! Legyen minden nap csak egy picit

a közös idő tisztán csak gyermeki!

Egyszer, réges régen, emlékké tűnt vidéken,

volt egy kislány, haja szőke volt, mint a búza,

mosolygása kékség volt a tiszta égen,

és tavaszi szellő volt szoknyája, blúza.

Szerette ő a szivárvány-őszt, és a

pipacsos májusok könnyű kacaját,

arca vadvirág, de kicsi szive gésa,

s szeme őrizgette a mennyek csillagát.

Egyszer, réges régen, egy kis patak partján,

ringatózott a viz jámbor lélekhangján,

tücskök húzták neki a gyermekkor dalát,

nem szennyezte árnyéksár e pillanatok havát.

Sóhajai madárszárnnyá váltak, és nem

törte meg szabadságuk semmi sem,

hiszen, mikor a falu hidján állott,

angyalokkal szállta körül a világot...

Egyszer, réges régen, lágy dombok ölében,

elhitte, hogy az Édesanya, az mindig,

a csönd lombú fáknak erős tövében

nem fért közel hozzá a szó : csak a sirig...

Bringa-lábon szaladta estig az utcát,

majd hazapihent úgy jó modorún, szépen,

hol szülői kéz adott rá szeretetpizsamát,

hogy ha felnő, újra álmodhassa e meséket.

Tudod, ha a pillangócsönd hozzám száll,

elképzelem, hogy a kislányod vagyok.

A lábam melletted bizalommal jár,

és a Te lépéseid nekem : nagyok.

Olyan erős vállon tartasz Apu, engem,

felnézni jó Reád, Te vagy az egem,

s látod? Éjek csillagfénye igy szemem.

Kérnem sem kell, mikor Angyal-földre elmegy

Anyu, legyél szeretet, mely fogja kezem

tovább, a tenyér, mi gyógyitja sebem.

Épitsd magad a házzá, mi kaput nyit!

Valósulj érzéssé, ami az otthon!

Templommá, hol élni melegit : a hit.

Képzeld, nekem nem kell se csoki, se bonbon.

Az a levél vagy mit a Mikulásnak irt

bennem a mindig fohászba súgott álom.

Bibliámban vagy, mint Isten, és a Szentek.

A felnőttnek ezeket, csak hazudnám

ma...hisz csak vágymesék. De szivem gyermek,

örökké várja, hogy legyen Apukám.