Gyermekszívvel
Kicsi tükör-én
Pozsgás arca örül, nevet,
szétkeni a popsikrémet.
Az ő neve Csillagmaszat,
szívem egén Napot kacag.
Benne ezer kicsi ördög,
mint a tüllös szoknya, pörög,
konyha tájon imád lenni,
edényeket tenni-venni.
Mosolyában angyal suhan,
és a harmatlelkű hajnal.
Szőke haja lágy fénysugár,
derűt virul amerre jár.
Terítőt ha kezébe fog,
mindjárt üres is lesz a polc.
Régimódiasan pakol,
egyesével nem vacakol.
Szinte hallom az én anyám:
"majd meglátod, ha unokám
olyan méhkas lesz mint te vagy!"
Ó, már mázolja a vajat!
Fürdőszobába ha belép,
wcpapírt apróra tép,
húzza vonja maga után,
cibálja a vasalt ruhám.
Mégis, mégis elvarázsol,
napról napra milliárdszor.
Kicsi megvalósult álmom,
lélegzetem, pici Lányom
Babás Sztáros
Toplistákból áll a világ,
Egyik kedvencük az Epic,hol a bogánok ellepikaz erdőt, rétet és mezőt,de láthatunk sok levélőrt,kik megvédik majd holdvárat.ahogy csatasorba állnak.Mert sok a levél, de egy a fa.Na, nézzük meg megint, anya!
Aztán ott vannak a Verdák,Villám száguld miíg a szem lát.Napfénytető, és a hegyek,és a Casadella-kerekek.Tőtike tömi a bendőket,Filmornál a fű se zöldebb.Sally a szellemes kék lány,kipufogófürdői gyártmány.S persze Matuka, a Cimbi,véle lehet ám nevetni!
Szeretjük a szépséget is,a szörnyeteggel együtt is,ott minden tányér énekel,és a szív szerelemre lel.Jöhet Lilo, meg vele Stich,a tévéből meg Csűr-csavarint,benne Borzaska és Ormi, nem is megyünk még aludni.
Ha este jő, ha este van
Ha este jő, ha este jő,
Ha este jő, ha este jő,elpilled a rét s mező,csöndre tér a bogárdallam,elszendereg ha este van.
Ha este van, ha este vanfény szunnyad a csillagban,libben-lebben száll a felhő,nem kóricál, ha este jő.
Ha este van, ha este van,még a Holdnak is lába van,és átszalad az éjtetőn,teli képpel nevet ő.
Ha este jő ha este jő,ásít minden tekergő,kis méh zünnyög a szirmokban,elfárad, hisz már este van.
Ha este jő, ha este jő,az álom puha keszkenő,szemedre hull, ha este van,álmodj Te is kicsi Fiam.
A kislány-álmok
Csupa dérpitypang a táj, szélszájon szuszog
a pitymallatnak csöndből nyújtózása,
ma a tél sem ostorok surrogása,
mégis, a nincs gerincemre lúdbőrt suttog.
Majd meglátlak. Szemed moháin harmatok,
felcsillognak : mint néha tiszta mosolyok,
a kislányszivnek : születő angyalok.
Arca igy virágrét, és nem szomorog
a képzelet mosódó akvarellján.
Itt elhiszlek. Ülök figyelmed vállán,
az én Katonám Te vagy, és erődnek
tenyerén olyan könnyű hinni, Apám.
Bennem most nem sötétedik a halál.
Még nem nyitok ajtót, bár tudom eljönnek
az árnyak...Még e szép melegébe bújok,
s minden álmot gyertyafénnyé gyújtok.
Szabadon száll a sok pillanatlepke,
kicsi utcánkra fehér gyapjúhó terül,
lelkem szánkóháton kacajgón derül,
fenyőáhitattá lesznek mind a percek.
Mintha Karácsony volna...s a jászolban
a kisded : valósága szeretetednek.
Nehéz ébredni a jelentávolba,
de a vágyszinek is elmeszesednek...
Pedig mennyi élet volt a gyermekben!
Ki nem is lélegzett napvilágot soha.
Kinek felnőtt látásán fájva merengem:
az én apám világomnak : Bábeltornya.
A tél nekem
Olyan friss a pirkadat, mint fehér
cipó, jégráncos utcákon roppan
ize. Szeretem, ahogy illata elér,
és a kislány-én elém toppan.
A tél nekem gyermekarcú mosoly,
hajdan-álmok hozzám ébredése,
hol lelkem nem felnőttségben fogoly,
s szellő-szabad tüdőm lélegzése.
Nekem a tél emlékek nagyanyja,
szivjászolban ringó csendtisztaság.
Angyalsuttogások szőtt paplanja,
szeretteim kezén font csillag-ág.
Bennük az otthon pólya-melegsége,
anyám szemgogárkáinak fénye,
házunk, falunk való embersége,
hol nem bántott az idő gyertya-ténye.