Gyermekszívvel

Személyes
Steel•  2018. február 27. 08:21

Anya, mesélj!



Nézlek. Csillag-szárnyú madár a szemed,
mezőnyi százszorszép sarjul épp Benned,
és mint szélbe szálló sziromszívverés,
rebbenve súgja nekem: Anya, most mesélj!

Anya mesélj! Hogyan vártál engem rég?
Én voltam neked a napfény-álmú Ég?
Ugye rügyszülő márciusként hordoztál?
Szél-ének voltam, mit mosolygón dúdoltál?

Voltam e benned májusi áramlás?
Jég alól sóhajtó folyóáradás?
Ugye úgy öleltél, mint föld a magot?
Miközben adtál lélegző esőt és Napot.

Igen Anya, tudom, hogy így volt ez.
Csak ez a világ, tudom nem tartana meg.
Ág-tenyerű melegedben megbújók,
itt nincsenek rajtam létezés-súlyok.

S majd egy nap fecskeszívdal leszek én is,
a szárnyak, miket adsz, a felhő-túlt elérik.
De ne félj, anya! Akár az őszi csöndek,
nyugodni vágyaim mindig Hozzád jönnek.

Vállad marad álmaim legpuhább vánkosa,
lélegzésed enyémnek Mária-jászola.
Tudd meg Anya, szíved ölelése bennem, örök,
mindent mi vagyok, és leszek, most köszönök.


Steel•  2018. február 14. 17:04

Fogadj el

Sok a súly válladon tudom, világ,

s kevés benned a nyíló hóvirág.

Mégis részeddé tett engem az Isten,

bár nehezen lelem a helyem itt lenn.


Nekem minden más, csillagok közt kósza fény,

üstökös-magány, valahogy ez lettem én.

De százszorszép-mező az én világom,

tündérszívű, és nem halandó álom.


Nehéz olvasmány a lelkem talán, neked,

de tedd a sajátodra kicsit kezed!

Autista-csöndemben ott a tavasz,

még ha benn is rekedők az értett szavak.


Rejtély vagyok szerinted, titkos galaxis,

alszik bennem a Hold és még a Nap is,

nem nézel rám, hogy a kelő hajnalt lásd,

a mindent világoló parázsragyogást.


Én figyelek rád, egészed kutatom,

míg haladok saját árnyékutamon.

Látom madaraid szél-lelkű szépét,

égboltod csodás fecsketollú kékjét,


meghallgatom mit súg a reggeli fuvallat,

míg a hóvarázslatok elém hullanak.

Kitekintek magamból oda, ahol

nem szívesen látnak, ahol arcon


csak anyám ajkával érint a szeretet,

hol idegenként néznek rám az emberek.

Látom milyen félve tekintesz te rám,

nem úgy, mint a fülembe suttogó fák.


Ők mesét mondanak, és szívem hallják,

némaságom átölelik, nem taszítják.

Tudom nehéz, én mégis arra kérlek,

vedd észre, én is vagyok, teremtve élek.


S nem kell, hogy a tenyereden emelj fel,

csak lásd, gyermek vagyok, benned növök, fogadj el!



( minden autista gyermekért)

Steel•  2017. október 18. 22:39

Ahol senki nem lát

Túl a hajnali óperencián, percek

porcelán peremén, hol elcsillan a  Nap,
felhő-lelkű még bennem a jelen,
és minden gondolat pici színpamacs.
Mezőszívű, tarka álmok az éjek,
csillagkaticák fénypöttyét én festem,
gólya lábú vággyal az égig érek,
az összes holnap üveggolyó nekem,



és mind Kolombusz kedvűn szerte gurul.
Mindent mosollyal maszatolok össze,
a sokat látás tüskelánca lehull,
madarak szabadsága vesz ölbe.
Az éj hold szemű bagoly, vállamra száll,
míg  árnyak hófehérke haját fésülöm,
és októberi Monet lesz a táj.
Itt a bánat ördögkörét nem szédülöm,




fehér ingbe gombol a pára ujja,
és szénaillattal hímezi körbe,
a szél meg régi gyermekdalaim fújja.
Itt kisimul minden tér-idő görbe,
alkonysugarak kötik lambada szoknyám,
és lombvirágokból köt csokrot Anyám,
majd ahol senki nem lát, csak a halál,
újra hagyom, hogy felnőjön a mám.


Steel•  2017. február 16. 08:16

Kicsi tükör-én



Pozsgás arca örül, nevet,
szétkeni a popsikrémet.
Az ő neve Csillagmaszat,
szívem egén Napot kacag.

Benne ezer kicsi ördög,
mint a tüllös szoknya, pörög,
konyha tájon imád lenni,
edényeket tenni-venni.

Mosolyában angyal suhan,
és a harmatlelkű hajnal.
Szőke haja lágy fénysugár,
derűt virul amerre jár.

Terítőt ha kezébe fog,
mindjárt üres is lesz a polc.
Régimódiasan pakol,
egyesével nem vacakol.

Szinte hallom az én anyám:
"majd meglátod, ha unokám
olyan méhkas lesz mint te vagy!"
Ó, már mázolja a vajat!

Fürdőszobába ha belép,
wcpapírt apróra tép,
húzza vonja maga után,
cibálja a vasalt ruhám.

Mégis, mégis elvarázsol,
napról napra milliárdszor.
Kicsi megvalósult álmom,
lélegzetem, pici Lányom

Steel•  2017. február 5. 19:46

A kislány-álmok



Csupa dérpitypang a táj, szélszájon szuszog
a pitymallatnak csöndből nyújtózása,
ma a tél sem ostorok surrogása,
mégis, a nincs gerincemre lúdbőrt suttog.

Majd meglátlak. Szemed moháin harmatok,
felcsillognak : mint néha tiszta mosolyok,
a kislányszivnek : születő angyalok.
Arca igy virágrét, és nem szomorog

a képzelet mosódó akvarellján.
Itt elhiszlek. Ülök figyelmed vállán,
az én Katonám Te vagy, és erődnek

tenyerén olyan könnyű hinni, Apám.
Bennem most nem sötétedik a halál.
Még nem nyitok ajtót, bár tudom eljönnek

az árnyak...Még e szép melegébe bújok,
s minden álmot gyertyafénnyé gyújtok.
Szabadon száll a sok pillanatlepke,

kicsi utcánkra fehér gyapjúhó terül,
lelkem szánkóháton kacajgón derül,
fenyőáhitattá lesznek mind a percek.

Mintha Karácsony volna...s a jászolban
a kisded : valósága szeretetednek.
Nehéz ébredni a jelentávolba,
de a vágyszinek is elmeszesednek...

Pedig mennyi élet volt a gyermekben!
Ki nem is lélegzett napvilágot soha.
Kinek felnőtt látásán fájva merengem: 
az én apám világomnak : Bábeltornya.