Anya, mesélj!

Nézlek. Csillag-szárnyú madár a szemed,
mezőnyi százszorszép sarjul épp Benned,
és mint szélbe szálló sziromszívverés,
rebbenve súgja nekem: Anya, most mesélj!

Anya mesélj! Hogyan vártál engem rég?
Én voltam neked a napfény-álmú Ég?
Ugye rügyszülő márciusként hordoztál?
Szél-ének voltam, mit mosolygón dúdoltál?

Voltam e benned májusi áramlás?
Jég alól sóhajtó folyóáradás?
Ugye úgy öleltél, mint föld a magot?
Miközben adtál lélegző esőt és Napot.

Igen Anya, tudom, hogy így volt ez.
Csak ez a világ, tudom nem tartana meg.
Ág-tenyerű melegedben megbújók,
itt nincsenek rajtam létezés-súlyok.

S majd egy nap fecskeszívdal leszek én is,
a szárnyak, miket adsz, a felhő-túlt elérik.
De ne félj, anya! Akár az őszi csöndek,
nyugodni vágyaim mindig Hozzád jönnek.

Vállad marad álmaim legpuhább vánkosa,
lélegzésed enyémnek Mária-jászola.
Tudd meg Anya, szíved ölelése bennem, örök,
mindent mi vagyok, és leszek, most köszönök.