Útra kelt

Felhőabroszát rázza épp az Ég, esőmorzsái egyre sűrűbben hullnak, talán
terítéket cserélnek odafent is. Zöldteát iszom, semmi cukor, de a citrom
elengedhetetlen. Hidegen, még csak nyár van...Ajkam megsimítja a bögre
száját...Csókunk most merengővé változik...Múltam, mint fél életnyi történelem.
Szememben mérföldek, határok, lélegzetnyi, vagy sosem érkezett hajnalok,
árnyékok, fénytörések...De jól elbújnak, s én sem hagyom bárkinek látni. 
Így, visszafelé olvasva magamban az időt, újra felrémlik milyen bőkezűek 
voltak sokszor az évek. Fájdalomban, könnyes, vagy ki nem sírt magányban.
Talán ezért őrzöm vigyázva azt, amikor mosolyogni, szeretni tanítottak a napok,
az emberek. Révedésemben megpillantom a nőt, az ablak tükrében. 
Mintha ikrek lennénk. Fura. Szomorúsága, törődött tekintete is ismerős.
Egy ideje tudja, galambnak születnek az álmok. Szabadon kell engedni
őket. Ő is ezt tette a sajátjaival. Nem volt kétséges, sosem térnek haza.
De nem lelhettek valóságot. És így többé nem tarthatta őket rabságban.
Nem tartoznak hozzá ezután. Nem mondott le róluk végleg, csak nélkülük
folytatja tovább. Talán egyszer helyet kapnak a sorsában újak...Ám ma, ma
a kislányt látom, aki elindult, régről, és elkezdte megismerni, felismerni
a valóságot. Amitől erőssé lett. És látom a nőt. Aki a közeli tegnapok állomásán
egyszer csak megpillant. Megérti magát bennem. Én felállok, és leszedem az
asztalt. Idelent is új teríték kerül rá. Várok. Mert már útra kelt, aki voltam.
Hamarosan érkezik. Megtalálja azt, aki vagyok ma. A változást. A vágyat
az életre. Kinyitom az ajtót: Isten hozott, a holnap küszöbén.