Papírfecskék

 Emile-Charles Lambinet: Őszi reggel című festménye nyomán

Szél-hűvös ágyban nyújtózik a hajnal,
csillagsapkáját levetette már az Ég,
simuló-lágyan nem melenget most a fény,
hiszen paplanát varrogatja a dér,
a nádas lábára is fehérlést takar.

A lombtetős gallyak ereszére még
odaröppen néha a Nap, s halkan
levélhajukba színkócokat aggat.
Olykor bágyadt tündeként langyot kacag,
de hamar esőszagú szótlanságra tér.

Szarvasmarhák legelik a fű-sarjadt
földmezőt, de az ősz szája is enni kér
lassan, ködbáró terpeszkedik szerte-szét,
szemében pöffeszkedik leselkedő tél,
mikor ily beszédes szeptember arca.

  
 
Őszi harmatfák lombjai alatt 
alszod a megpihent sors álmát, de 
lelked halhatatlan, mint felnyíló csend   
mit pilláiról ébreszt a hajnal.
 
 
Szívdobbanásaimban ma is élsz, 
földágyad paplana lecsurgó könnyem, 
keresztem halálod emlék-könyve,   
csillagfáklyákon örök gyászként égsz.
 
 
Hiányod gyertyája szüntelen lobog, 
Holddá gyúl az éjszaka kanócán, 
elvesztésed darócos valóság, 
súlyát gyermekké árvulva hordom.
 
Újra születsz minden pirkadatban, 
mint sírvirágaidban a tavasz, 
köldökzsinórunk soha el nem szakad,   
sóhajom őriz minden pillanatban.
 
 
Úgy látlak, akár ködön átizzó fényt, 
homályosíthatatlanul, az enyészet 
borostyána nem nőheti be emléked,   
mosolyod simogat, mint májusi szél.
 
 
Nem múlón ragyogsz, mint pirkadati 
Ég látómezején a kelő Nap, 
a felejtés téged soha meg nem kap, 
s e szeretet a fájban vigaszt tanít.

 Napnyugvó a fény, Hold-lepedőt terít
az esti Ég, csendölelést fonnak
az ébenné bágyadó színek. Messzi
csillagokból nyugalom-gyertya lobban,
szunnyad-ágyát megveti az éjjel,
őszt-fázó létre tejútdunnát takar.
Parázs-gondolatok füstté égnek,
csak lábujjhegyen jár a szél, halkan
szedegeti kötényébe az avart.
Lehunyódik a gondlátás szeme,
szelíddé simul a lelkek arca,
a percek sütője álmokat keleszt.

  
Tél-ízű ködöt szitál az ősz, nyirkos,
szürke az alkony színvászna, léptem
súlyával halott leveleket tiprok,
míg a temetőkapuhoz érek.
Hold-magány sem ül most az Égen, fényt
elém csak a gyertyaderengésű éj
 
ad. A bokrok alatt szél macskája
nyávog, de bennem megbékél a csend,
szeretetem szobájában itt talállak
titeket. Zúzmara-csillogást fest
a vénülő november, mintha könnyem
opálja áztatná össze a földet...
 
 
Fagypillás sírkövek közt beszél a múlt,
emlékek lélegeznek dérfödte
álmokban, míg sok fázó ág avart hull.
Létezésetek itt van, szív-közel,
hisz benne vagytok akácos nyarakban,
minden fűszagún sarjadó tavaszban.
 
Lombok hűs árnya, ha betakar, mikor
július forró utcáit járom,
tudom, hogy ti öleltek engem titkon.
Rügy-virulásban mosolyotok látom,
az est nyugalmán sóhajotok hallom,
a fuvallommal simítjátok arcom.
 
Májusi esőn szivárványt érleltek,
felhők szárnyán lelketek darvai
szállnak, rónává festve a kék eget.
Közös sorsunk gyász-évszakú halmain
így virágzik a körforgás öröksége,
bennetek bont szirmot az örök élet.

Haló-kékek már a csendazúrok.
ősz varja repked lengülő lombokon,
némul a színdarab is a porondon,
létünk moraja ily csepp-halkuló.

Mint kíváncsi gyermek, szél bogarász
a bokrokon, míg fény-áramlón futkos
a felhő arcú zivatar, s szutykos
sorsingünk kimossa hűs folyamán.

Levélhullásnyi sóhajt ver a szív,
de álom-húzott párnát nem talál,
igaz nyugalma ott kél a halál
karján, hol majd mécstől könnyezik a sír.

Celofán-szakadó holnap az út,
múlttá tépheti velünk egy pillanat,
hisz a valóságnak nincsen csillagpart,
s gyászködbe hantol majd a föld, a rút.

Borostyánként nő körénk az enyészet,
koporsó-ágyát napjainkból veti,
lélekterményünk zsákjaiba szedi,
míg el nem múlunk, akár az emlékek.