Vidéki korán

 

 

 

 

Álmosan méla, párás még a barkák

szeme, a messzik vadvirágos-tarkák,

 

olyan illat a rét arcú békesség,

mely a határból csöndesen tekint rám.

Lélegzem, cseppig, s hiszem, hogy végesség

nincs is talán…Szélpuhán csókolja szám

 

a nyári íz, zümmdalos zsongás éled

köröttem, szívverésemmel beszél a táj…

A csillagok mind nyugovóra tértek,

jámboran ballag helyükön felhőnyáj,

 

felsuttognak lombjukkal a büszke fák…

Mindjárt élénkebbé szülődik a reggel,

mégis, itt, ameddig az ember csak lát,

önmélyéből is a teljesség lehel.