Verskorok

Messzi jegenyefák gyertyasorát látom,
levél-lángjukon kigyúl az alkonyat.
Talán minden vers egy fehér-kék álom,
mit a tinta és a papír együtt alkotnak...
Talán ők a jó apák és anyák, és mi
csupán a szülőszoba vagyunk, más semmi.
Láthatjuk, ahogy világra jő egy szómagzat,
ők nem sírnak, és a fény előtt sem fáznak,

tiszta szembogarukból kipislog Isten,
és a csillagmindenségek közénk látnak...
Apró lényük szívünk fölött elpihen,
miközben az első lépésekre várnak.
Rímcipőben tanulnak aztán járni,
gondolatfészekből az égboltig szállni.
Néha csitrisen remegnek térdeinkbe,
ha szájukról szerelem lélegzik fel,

máskor vállukról ül vállunkra a bölcsesség,
s elsírják értésig felnőtt bánatunk.
Őket nem fogja kézen az öregség,
bennük öröklét a mi ifjúságunk.