Vajon....

Kristályos csillogás a reggeli fény,
nézem augusztus elgyöngülő nyarát 
mint honunknak a hatalom, nem barát 
neki sem a szeptember közel van tény.

 

Oly sok ünnepen méltatjuk a hazát, 
mégis belém félemlik a tudat, hogy
talán csak a látszat, amely még nem fogy
el tenni akarásunkból. Szép arcát

 

Kárpátoknak kínok könnye mossa már,
idegen kéz formál rá birtok-jogot,
gyermekeinkre vajon milyen lét vár?

 

Népünk lehet már a tűréshez szokott,
nem hajt virágba ma a becsület-szár,
közös akaratunk szava elkopott.

 

De fejlődésnek is túl nagy ez az ár,
ide jutottunk, zsebünk is meglopott
lett, mélyre nyúlik az adóztatás-árny.

 

Izzadásunk a holnapért csúf foltot
csak bensőnkben hagy, olyan mint a rák,
s már észre sem vesszük, testünk robot.

 

Vajon hol veszett el a testvériség?
Mindaz, miért annyi ősünk csatában
hullta vérét? Mióta állunk haptákban?
Vajon mióta a pénz az egyéniség?

 

Nem tudom, hogy magadhoz térsz-e vajon
egy napon magyarság? Vagy mint fosztott sír,
rólad a történelem eztán csak úgy ír?
És úgy, ha derekad még tovább hajol.