Vagyok...

Holdviola-alkonyon mellém ül 

a sors,olyan fátylas most ez a csend,
még a múlt bánata is megszépül,
ahogy lélegzem némán idebent.
Az emlékek körútján magam vagyok,
szentenciákat mormol a lenge szél, 
a kőerdőben csupán hangya vagyok,
de szívem a végtelenek földjén él.

 

Felhőzsalukon már csak szűrt a fény, 
pulzálva virradnak a csillagok, 
illékony vagyok, feledhető tény,
erről illúzót nem ringatok.
Színeket szüretel hüvösülő éj,
míg vagyok, pengetem gondolat-lantom,
szerelem borzongat, simuló a kéj,
rád ölelkezem, fonódásod hagyom.

 

Megpihen a vágy hullámverése,
visszatérek magányom padjára,
szemem előtt alakod sejlése, 
szelíden sodródsz álom-lankákra. 
Most megint a gondok válla vagyok,
újra felveszem a hogy lesz kételyét.
A lehetőségekből batyut rakok,
elűzöm a boldogulás émelyét.

 

Sóhajom Isten ajkára lehelt
lélek-fohász, a sószemnyi léttől,
aki vagyok, akit fájdalom nevelt.
Leveszem látásom a tegnap-képről,
melléd bújok, karod takarója
alá, itt valahogy biztonságban vagyok.
Szuszogásod kínomnak altatója,
nem lesz baj, míg veled-ébredést kapok.