Tintagyermekek

Szétgurult harmatgyöngyök sugara a táj,
barkaneszek hallgatják a szél-mesét,
fönt néhány felleg fehér hattyúszárny.

Napba olvadnak a jégvirágcsillagok,
ahogy rájuk emeli nárcisz-szemét,
rám simulnak zöldellő csöndillatok.

Kezemben a toll Isten pásztorbotja,
és a papír biblia-létűn tiszta,
hiába köröz a világ árnyhollója,

itt a szómagzatoknak nem lesz sírja.
A penna kék vére az égnek rokona,
életet el nem vesz, csak teremt, míg bírja.

Az emberi pőreségből vers sarjul,
mezőkön születő lepke a gondolat,
a líra kozmoszán repülni tanul.

Tintagyermekek szívei feldobognak,
míg a költészet él, hangjuk el nem halkul,
a szabadság fénykokárdájaként lobognak.