Tél-emlékek

Nézem, a város kapuján majd besétál
december, patyolatfátylait teríti,
ám a lépésrohanásban mind szétmáll.
Engem régi telek hívnak, egy emléknyi

 

ritkaság, hóropogós utcák dallamlása,
a vidék ízteljes zimankója, mikor
kisül az éjszakák dombor fagykalácsa. 
Orrom már éhesen széltisztába szipog,

 

dunnapuhák körülöttem a fehérek,
és az Ég még szórja a pehelytollakat...
Faágak, kertek, és bokrok sem ledérek,
hisz fénylő zúzmaraselyembe fonottak

 

pőreségeik. Minden járdaarc havas,
úgy mosolyogja rám az évszak örömét,
ráncaik közt sem tud leülni a latyak,
a tél annyi pihegyönyörűt szöszöl szét.

 

Látom paplanos tetők kéménysóhaját,
éjjel, a szobák függönypillás, melegen
aranyló szemét, és hallom a lobbanást,
a csendben összeérő emberlelkekben.

 

Jégrózsaragyogást látok ablakokon...
Igen. Szívemben hazavárnak a szépek,
a házakból rajzolt sok kis havas orom,
mert ilyen varázsok csak falutélen élnek.