Tehetetlenül

Tehetetlenül vagyok, távolságok

évezredén túl is, valami

Téged-érzés nem enged

idegenemmé ott belül,

a józanság ingzsebébe

hiába is gyűr.

Vagyok magára se eszmélő

szomjúság, tehetetlenül,

ahogy mező-virágzássá

válsz nap mint nap,

temetetlenül.

Azt hiszem már sosem

leszek hiánytalan,

teremtő alkotta egész.

Mert csupán szerelem-emlékezés

vagy, s bennem az élet

nyárege így már

madártalan.

Tehetetlenül ülök az

elrendeltek nézőterén.

S csak néha, a szív májust

álmodó párás csöndjén

vallom be magamnak is,

hogy az eljövendő őszök

teraszáról,

hol a naplmentefény már

csillagperceket számol,

e szembogárnyi akverellképből

hiányolok Valakit.