Tavaszod vártam

E tavaszt vártam, - veled, mint az élet,

mely csíraként álmodik havas csendben,

fényedre sarjadni, kinyílni neked.

E tavaszt vártam, mikor múló képzet

volt már csak léted, mert a bánat-ködben

magvam minden kis sóhaja elfagyott,

az olvadás reménye is elhagyott,

s nem eresztett jéggel zárt sírkövem.

E tavaszt vártam, magány-hideg földben,

keményedett szívvel, fájdalom-rögben,

míg enyhülést nem hozott lélek-Napod.

E tavaszt vártam, mely érkezett veled,

hogy szerelem-virágzásba te neveld

azt, melynek lélegzetet sorsod adott.

 E tavaszt vártam, szemed kékjén látni

az Égbolt kikelet-tiszta varázsát,

nem félni ránk váró majdok talányát,

a veled-bizonyosság útját járni.

E tavaszt vártam-veled, hogy arcomat

örülni emlékeztesse mosolyod,

akkor is, ha árnyékommá sompolyog

a tegnap. E tavaszt vártam, harcomat

feladni, szabaddá lenni a mának,

cseppig beszívni rügyező vágyak

mámor-illatát. Ölelés-sétányon

öröknek hinni az ősi lobogást,

csak hallgatni a meghitt szívdobogást,

míg csillagokat fest fölénk a fénytávol.