Tavaszba...

Jégsálban búcsúzik el a délután,

Est-apó cammogva ér a láthatár

fogadójába, hol csupa mályva már

az egykoron szalma-arany fényuszály.

Ablakunkból láthatom ködkémények

tejporos füstjét az utca házain,

nem nő csillagvirág az Ég szárain,

hisz fagyfehér a létnyugvás fényképe.

Itt bent, szívem kályhájához kuporogsz,

tekinteted a rügynyílás melegét

várja, míg elalvón felém hunyorogsz.

Hókalász virul január mezején,

arcod szépségét szemembe hunyom most,

tavaszba takarlak csendünk tenyerén.

Ölelés-paplanomba bújod magad,

fázva fészkelsz testmelegem ágyába,

sóhajmagom neked tavaszba sarjad.

Dermedés görnyed most a fák hátára,

de én tűzbe suttogom nyugvó ajkad,

tavaszt álmodom hajnalod ágára.

Gyermekin szenderegsz karom párnáján,

öntudatlan nyitod rám csókod szirmát,

míg a hóka reggel ébredést pisláz,

s felgyújtja opálos Nap-lámpáját.

Pillantásod ujja örömel simít,

a közös virradás tavaszt mosolyog,

még a tél is olvadásba somolyog,

szerelmünk tavaszodik szívtől-szívig.