Szeptember táján...

Hűvösebbé válnak a mélyzafír éjek,

kéklő hullámaikból ezüst sellőként

bukkannak majd elő az első fények.

Az Ég habredősre gyűri sok felhőjét,

akár nyűtt csipkezsebkendőt, teríti

széjjel, s kirázza belőlük eltitkolt

könnypáráját, és esőként elreppenti.

A nyár, e távból tűnve, csak percnyi volt,

oly hamarin adja magát az ősz nyíló

ölének, hogy már meg-megborzonganak

levélbársonyuk alatt a fák...Felsikong

néha a szél, nyoma sincs a sóhajoknak,

mellyel összecsókolta a hajnalokat.

Zivatarszagok lehelik be a tájat,

ködmadarak szállják meg a nappalokat,

földek duzzadnak teknővé a sárnak.

Szalmára sárgul a zöldek üdéje,

sápadt kis gyertyalánggá gyöngül a Nap,

belehamvad a kertszínek üszkébe,

míg szeptember mindent fázósra harap.