Stigmák

Porcelánhideg fényben hozzám bújik 
a hajnal, tudatig sajdul egyszerre,
hogy élek, és csak a felszín alá múlik
a fájdalom, amit hordok szememben.

 

Mennyi minden, mire emlékezni sem
kész a felnőtt! Mégis minden lélegzet
jeleket visel, halálig úgy hiszem.
Néha mosoly, néha csend a vértezet,

 

mögötte zokog azért a réggyermek,
ki az évek sötétjét titokként őrzi.
Az anyából lát csak igazi szépeket, 
de ezt a képet is már a hiány töri.

 

Alvó anyát lát, aki már elment, halott, 
kiürült házfalak csontsajgó bánatát,
koporsót, sírgödröt, mi új otthont adott,
ahová nem követhette...Árny-apát

 

néz, ki sebezni kész volt a veszteségben 
is, ki nem nyújtotta szeretni a karját.
Ez a lány a részem, és egy temetésen 

ott magával vitte a gyász, régi arcát

 

mintha baleset torzította volna el.
Valahogy elhagyták hitében az imák,
de még minden nap valamiért útra kel,
élni űzik a benne rejtező stigmák.