Pillanathév

 

 

 

 

Tűz csöpög az Ég homlokáról, olvadt

mézként ragad, csorog a bőrön…csókját

nem sajnálja a nyár. Tüdőbe lobban

ez a lángerő, ernyőik lombját

is hiába nyújtják a fák, hűvösbe

nem takarnak, bár derekasan állnak

a Nap előtt. Még púderes tüllökben

pompáz a hajnal, ám melege áthat

máris, parazsa éget míg felpirul

az éj fölé, és gyorsan elhörpinti

harmatok frissét…A légizzás nem csitul,

csak est jövőn, mikor az meglöttyinti

szelídebb magát, s a jegenye-mecsetek

beletűnnek az emberesedő, lágy

félhomályba, majd a fekete ecsetek,

az árnyak, színükbe festik mindnek látszatát.

Ez a pillanat, melyben tűnik a hév,

mit az évszak vérritmusa pezseg ránk,

ez a finom vázolatú csillagrév,

hol a lepedőre meztelenedés vár.