Percnyi öröklét

Benneméléseddel ébredek, szuszogó

valóságod mosollyá születik arcomon,

sóhajod hallgatom, s levetett szokás

lesz az idő...A reggeli szél susogón

neszezik, míg fényvirág nyílik a balkonon.

Ahogy ölelsz, elhiszem, sosem volt más,

és a mosttól távolinak tűnő holnap

a semmibe csak velünk együtt hal majd.

Úgy lobbansz tőlem, mint senki még, úgy gyújtasz

veled-forradásba, hogy az Ég-honú Nap

sárgán irigyel, s megkóstolná ajkad

lángnedűjét, hisz az ő tüzei múlnak....

Lelkem csak egy védelemre vágyó gyermek,

engem-szeretésed napról napra tanít,

a jövőhöz felnevel...Mint felhő-madár,

szállnak gyönyörré csókod egén a percek,

s parázzsá szelídülésünk sem taszít

zuhanásba, egylétünknek nincs határ.

Szemembe csobban látásod forrásvíz-kékje,

álom-kába érzés a pillanatnyi csend,

burokként zár szerelem-lélegzésbe.

Szívem hajszálereiben, egész mélyen

átjár a bizonyosság, épp így remeged

a velem-égést örök létezésbe.