Parázslások

Olyanok vagyunk, mint 
alkonyi derek
- mélabúba merengve
hidegedők -
tekintetünkben szürkére
hamvadók a mosolyok
- akár éjközelbe foszló
kései fények.

Szívünkben emlékek
- pásztortüzek -
s nem mindük tápláljuk
érzések sóhaján,
van, mi pernyésedve 
fakul, mert otthagyjuk
veszni az idő akaratán.

Bennünk a lángolások
- máglyák, kazlak,
rőzsék - ritkán gyertyásak
és apró gyufák, ezek
meghittségeit hamart
hajszoló vágyaink
koromra dobják.

Ősszel olykor, tán tovább
égünk, a lélekizzás e tájt
valahogy mélyülőbb,
melegebb.
Kár, hogy alig örökmécsű
nagy heveink közepette
a parázsban mindig 
Élet-tiszta,
emberi szeretet.