Óvlak

Alkonykékbe bágyadt már az Ég-magas,

jégcsapszobrokat formáz a tél keze,

én óvlak a hidegtől, dúló szele

el nem ér,  átfon testmelegem karja.

Ablakperemünk hóforgácstól fénylik,

zúzmaralőport süvít szerte a fagy,

de én óvlak, bőrödre sebet nem mar,

míg szeretet-melegem téged érint.

Január-ízűn lehel ránk az éjjel,

bújj hát közel! Vágyam tüzet rak neked,

óvlak, hogy didergetését ne érezd.

S míg a hajnal köd-fehérben dereng,

szív-ölelésem legyen álom-fészked,

óvom öntudatlanságba hunyt lelked.

(Megjegyzés: Nemrégiben írt szonettem átírt változata. )