Örökké éltek

  
Tél-ízű ködöt szitál az ősz, nyirkos,
szürke az alkony színvászna, léptem
súlyával halott leveleket tiprok,
míg a temetőkapuhoz érek.
Hold-magány sem ül most az Égen, fényt
elém csak a gyertyaderengésű éj
 
ad. A bokrok alatt szél macskája
nyávog, de bennem megbékél a csend,
szeretetem szobájában itt talállak
titeket. Zúzmara-csillogást fest
a vénülő november, mintha könnyem
opálja áztatná össze a földet...
 
 
Fagypillás sírkövek közt beszél a múlt,
emlékek lélegeznek dérfödte
álmokban, míg sok fázó ág avart hull.
Létezésetek itt van, szív-közel,
hisz benne vagytok akácos nyarakban,
minden fűszagún sarjadó tavaszban.
 
Lombok hűs árnya, ha betakar, mikor
július forró utcáit járom,
tudom, hogy ti öleltek engem titkon.
Rügy-virulásban mosolyotok látom,
az est nyugalmán sóhajotok hallom,
a fuvallommal simítjátok arcom.
 
Májusi esőn szivárványt érleltek,
felhők szárnyán lelketek darvai
szállnak, rónává festve a kék eget.
Közös sorsunk gyász-évszakú halmain
így virágzik a körforgás öröksége,
bennetek bont szirmot az örök élet.