Örök nyár

Lassan szüretre érik a hószőlős tél,

fagykukoricáit begyűjti a tavasz,

s bár az Ég még szín-soványan ballag,

hajnalodó szemed ma is június-kék.

Szél-hideg ül sétánk est-csendű utcáján,

de rám teríted szavad virág-ruháját,

hangod lomb-neszező, lágy fuvallat, testem

örülve ernyed selyemvánkosán. Nyűgös

gyermekként búsul a Nap, neki túl szűkös

a magas tér, amíg idelent engem

lélekmeződön ringatsz, csillag-végtelen

szerelemszirmokat simíthat két kezem.

Csókpipacsok nyílnak ajkaid szárán,

nyár-illatuk vágyalélón szippantom

magamhoz, létem részegeddé itatom.

Kérges lelkem veled szelíd arcú bárány,

érintésparkodban életre rügyezek,

mosolyréteden örök virágzó fű leszek.

Jégbagoly virraszt az éj deres ágán,

de én csak sóhajfecskéd énekét hallom,

holdsugár-fuvolán álomba dalol.

Január felhő-szava havat kántál,

s míg derengés-füstölőt gyújt a hajnal,

karodba bújón ébredek örök nyarat.