Októberi könnyek

Steel•  2012. január 20. 18:12


 



Mint naplementét hord a dagály, s nyomán

kagylókat rak a part tenyerébe, a gyász

lelkemre billogozta hagyaték-porát.

Magzattá gömbölyödve szorítom a fájt,


lába alá tiport az emlékező csend…

Többé nem lel határt könnyeim magmája,

a menekvés sovány alamizsnája nem kell…

Kanócra lobban gyötrelmem halk lángja,


feldúlt gondolatként kószál bennem a múlt,

hazahívó ölelésed magánnyá fázta

az idő, összeért évekből gyertyát gyújt

szívem ólom-láncolt sóhajának árnya.


Részemként lüktet hiányod, míg mosolyod

kötelékén kapaszkodom átélt órák

hamvára…Látom szelíden ráncolt homlokod,

midőn fedte botlásaim, s most tócsát


sírnak közelt játszó, távollá hullott

képeink. Bánat-fénylő íriszemről

csordul az ölelnélek kínja, már csak kullog

vénámban a lét, s egyszerre kilincset tör


mélyembe a magára hagyott, csupasz

gyermek lénye…örökül maradt morzsákban

koldulom a kongó mából az utat

mi hozzád visz édesanyám, hisz oly árva


minden lélegzet nélküled! Csak nézem

virrasztó mécseim arcát, egyetlen

mankóm enyészhetetlen valód réve,

mely belőled gyökerezett sejtembe.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Steel2012. január 22. 18:33

Köszönöm...

Törölt tag2012. január 21. 22:51

Törölt hozzászólás.