Október-nekem

A magam mögött hagyott arcát nézem,

van, ami mégis sejtjeimhez mélyült,

de már nem vagyok árnyaitól rémült,

csak vágásaik éles nyomát vérzem.

Egy rég nem élő gyermek ölembe ül,

kívül ámulom, belül fázom az őszt...

Veszteség, most újra sóhajommá nősz,

a felnőtt lápvidékeden elmerül.

Öt mécses ég ma szívem gyászasztalán,

október meggyújtja a hatodikat,

az emlékek, ó hallom, hogyan sírnak...

Könnyvirág leszek a bánat tavaszán

megint, míg tükrébe olvaszt a halál.

Bár lehetnék a föld, ami haza várt!

Vagy a szél, mely neked új utakat tárt!

A szeretet már csak fényképekben talál

rád anya, mit a lélek örökített meg,

s egy-egy vakuvillanó masina.

Szívem hajának fekete masnija

hiányod, minden nap egy golgotaszeg,

egész a csontig fúrja távolodat!

Nem lelhet már ölelést a nélküled,

ez a sikoly tép, mert nem múló érzület,

lélegzetem így lett a fáj otthona.