Október kint és bent

Opálnyirkot teregetnek az estek,

hűvös ködcelofánt, a sok sok csillag fent

egyre apróbb, gyöngébb fényű tűzrakás.

Magukba húzódóbbá lesznek a bentek,

már nehezebb súly a vállon a múlt-tett,

némely kéznyújtásnyi álom is tűnt csalás.

Még érlel a hajnal piros alma-Napot,

a szálló felhők libbenő pókfonalak,

s áfonyakékbe csordul a délután,

mig szobahomályban áznak a szivlapok...

Emlékrajzot adnak a tenyérvonalak,

őrizve megannyi érintés-szép után

a bevésődött, sóhajok közti csendet.

Fel-fellobbannak már a gyertyapercek,

zimankóssá váló alkonyidőkben,

mialatt a pára jégüveggé dermed,

s hiánykozmoszaik járják a lelkek,

könnyárvácskát nyilón néma temetőben.