Nővéremnek

Jégsálat köt nyakamba az esti szél,

csend-révedőn rovom a hó-utakat,

míg kérdéseim a majdban kutatnak,

az itt vagyok ösvénye, vaj'meddig ér?

Egy ágon értünk gyümölccsé, és létünk

egy szülőföld sarjadta e világnak,

szeretet-szemmel nézem mostfényképünk.

Ha megpendül végsóhajom gitárja,

s az egymástól-búcsú percéhez érünk,

tudd, nem hervad el testvér-lelkünk virága.

Míg könnycsepp-pillanataink hullanak

gyászodból, arcodra mosolyt csalok én,

csillagfénnyel ölellek, ha jön az éj,

emlékeim benned ki nem hunyhatnak.