Novemberben

Csend van. Csak a dérpihék szinte nesztelen

rezzenését hallani a léptek alatt,

most a szélhangok is olyan bánathalkak.

Ezernyi szempár a gyásztól lesz meztelen,

amíg a sírhideg közeléhez elér,

s ujjreszketőn gyújt neki mécsmeleget.

Emlékek élesztenek fénytesteket,

egymásba kulcsolva a szeretet kezét,

amikor a távozottakért nyúlnak.

Ma minden szívverés a megpihenteké,

itt a temetőzugok cseppnyi rejtekén,

hol a kimondatlanságok könnyé fúlnak.

November virradt, a föld zimankó-teles,

mégsem a bőr fázik, s nem az évszak frissén,

csontig a lélek borzong a régen nincsért...

Mert van, akik nélkül többé nem teljes.

Szavak nélkül ordít a hiány, a hantok

békéje csupán odabentre ölelés,

hol a múlt és maradt a hittel összenéz,

miközben játszanak a gyertyalánglantok.