Nem vagyok más

Csöndben szuszog még a hajnali város,
daliásan figyel a Hold, oly sármos,
ezüst-tekintete bensőmet fürkészi.
Talán érzi, nyugalmam nem csak tűrésnyi,
noha a világ Andok-csúcsáról nézve 
csak gombostű vagyok, ön-valóm nem szégyen. 
Nem vagyok más, csak egy az ember-bolyban,
szekrényeimben olykor nekem is moly van.

 

Nem vagyok más, csak egy szívtintás írnok,
és nem kimért gondolatokkal írok.
Nem vagyok más, csak egy belül örök gyermek,
ki szavakkal játszva nem azt látja, hogyan nyerhet.
Nem vagyok más, csak egy szerelmes asszony,
ki múzsáját imádja, bár néha dacol.
Nem vagyok más, csak a sokból egy lélek,
felettem ítélkezőktől sem félek.

 

Hisz nem vagyok más, én is egy sors vagyok,
a Párkáktól mosolyt, de könnyet is kapok.
Nem vagyok más, különb sem bizony senkinél,
a hogyan számít, nem az, időm meddig ér.
Nem vagyok több, csupán tisztelettel nézlek,
elfogadást nem, csak ugyanennyit kérek.
Nem vagyok más, csak halandó pillanat,
emlékeim között még versem mi itt marad.
Nem vagyok más, csak szabad létre vágyom,

 

ezért bevallom, az ostorzást is állom!
Nem vagyok nagyobb, de lehet mégis más
vagyok, tudjuk, a belátás mélyre ás...
Nem vagyok csak az, ki ugyanúgy önmagát
adja, rajtam nem volt, és nem lesz ködkabát.
Az vagyok, ki ecsetet használ a sorokon,
színeim miatt látsz bohócnak a porondon
talán. Pedig ezekkel együtt sem vagyok 
más, mint az, kinek éppúgy fényként ragyog
a költészet puszta léte. Nem vagyok
én más, ezért mást ezután sem adok.