Ne engedd!

Márványhidegek lesznek csillagsugarak,
száraz lábú avar szaladgál az úton,

ujjaim az érintésekben kutatnak,

ne engedd, hogy tégedlobogásom múljon!

Oly ruhátlan vagyok előtted, mint a tél

közelére lombjaik elhagyó fák,

te vagy minden nekem, ami kicsit is él,

ne engedd, hogy megöljön a távolságrák!

Őszi avar vagyok, szelíd karod a föld,

megadom magam a sorsnak, így hullok rád,

mert általad színekké teljesül a csönd.

Veledébredésre születek, amíg szád

ajkamon talál csak szerelemtüzeket.

Sóbálvány- jeget duzzaszt majd december,

és dérlánnyá fest elnémult füzeket.

Ne engedd a hozzádtartozást kezemnek

ernyedni! Ködmocsár lesz a vézna táj,

szürkeséggé kopnak a Napcsillanások,

ne engedd, hogy mi is csak illanások

legyünk egymásnak, és könnyet hordozó fáj!

Az Ég felhőorra csupa esőkény,

és vele ítélkezik a bíravilág,

te ne engedd szemünkből kihunyni a fényt,

mert valóságod bennem lélegzetvirág.