Most újra

Őszülő alkonyon húzom magamra

a csendet, azt az ősi némaságot,

mely emlékek ízétől oly átható.

Fáradtan dőlök erős vár szavadra,

ez a váll nekem ma is, itt találok

bizalmat és bennemhitet, láthatót.

Talán holnap én is volttá múlok,

de most újra itt vagyok veled, anya,

szívritmusod biztonságához bújok,

a legszebb hang, mit hallottam vala.

Most újra csak az a kislány vagyok,

szőke mint a nyár, és kacajos,

mosolyaim önfeledten nagyok.

Kint a fák haja széltől tarajos,

hűvösen kacsintanak a felhők,

s nekem mindez újra bohókás,

nyaralni ment a fásuló felnőtt.

Nem riaszt meg osonó pókóriás,

minden seb sajgása múlni tűnik,

színszárnyú lepke - repkedő hitem.

Holnapomat könnyrémek nem űzik,

elhagytam a bánatbatyut, mit vittem.

Holdvilág rajzolódik a falakon,

árnyak borostyána kússza fényem...

Ne élesedj való! Még nem akarom!

Már tudom, hogy összetöröd énem,

mert most újra felnőni készül a szív.

Megint a jelen teraszán állok,

a hunyt szemű percek -  életünkből mív.

Most újra nélküled vagyok, és mégsem,

fátyolkéz érinti fájgyűrt arcomat,

most újra cipelni bírom létem,

és folytatom hétköznapharcomat.