Most már

Temetőcsend van, most már elült minden zaj,
lemossák arcukat a percek, hideg lett

a sóhajokban idebent. Már megmozdul

újra az idő, bár még összeborzolt haj

a holnap, és járni tanulás minden tett.

De a szívjelen fájdalma csak eltompul,

most már látni tudom a hajnali színeket,

csupán egy kis könnyet szúr szemembe a Hold.

Ma a nincs miért sajgását elengedem,

néha talányok törnek lélekíveket.

Hozzám az érzés most már csak emléket told,

azt másoknak észrevétlen megremegem.

Folytatom az utam, elengedem most már

a pillanat hajóját, bontson majd máshol

örök vitorlát. Itt, a bánat szikláján

egy dobbanással szélnek eresztem, most már

önmagamért úszom át az összes zátonyt,

a fényért, amely engem az új Nap hídján vár.