Montázs-avagy emlékek a mostban

Ma, hogy újra a csönd szívverésén 

alszom el, visszatükröződik a múlt

bennem...Látom a fénytemetésből gyúlt

csillaggyertyázást régi falum felett,

s nyelvemen hűs-üde ízlelését

érzem az estnek, míg nyugalmat teremt

ablakok szemhéjcsukódása, pici

házak homlokain elsimulnak mind

a gondok, mert az álmok messze viszik.

Aztán a pitymallás szelídsége int

felém, nyári reggelillatok alatt

pázsitok derűsen tarkásak, rájuk

párapitypang hull, tiszta csepp-pillanat,

majd a Nap meghímezi sugár-ruhájuk.

A kertek fülében meggykarika

csüng, és piros arcú leányka minden

paradicsomfürt, deli szélparipa

vágtájára fejtartásuk elbillen.

Az évszak hevében a föld is csupán

piheg, nem tud nagy levegőt venni csak

a frisset szitáló zápor után.

Alma pozsgájába gyermekszáj harap,

méhzünnyösen élénk a délest,

később zsarátnokává lesz az éjnek,

erős holdvilágban pagonybúgást fest.

Igen...e gyönyörűk itt is elérnek,

én sóhajtón dőlök Égboltjuk alá,

s nekem ring, susog az emlékplatán...