Mint női szeszély

Mint női szeszély, oly hangulat-változó

a tél, néha havas tollpárnáját rázza,

sziklakemény fagy csírázik lába nyomán.

Máskor ködös messzeséget álmodó,

réveteg szemének sehol nincs párja,

míg utazgat a derengés opál-kompján.

A fény is oly habók, csillanást hunyorog

a felhők közül, és a szél, ki sunnyogva

csitul, körhintája hópihékre vár.

Máskor a jég-mínusz centit sem kuporog,

zimankóval tömött ezüst-puttonya,

üveggyöngy-cipőben a tájra csendet jár.