Mindenütt I.

Messze visszhangzik most minden szélsóhaj,

olvadt hópihekönny, kislány-bánat csobban.

Fagypihék szállongnak, méla tél-altok,

szívzöngék Istentől, égi csöndhangok,

bennük Anyám cinke madár, hallom Őt,

épp ébredni dalolja a napfényerdőt.

Anyám még megbúvó rügy-élet faágon,

kertek alatt szendergő, szép szirom-álom,

tűz-szembogarú csillag, mit az éj kacag,

mikor bimbót sarjul a hóvirágtavasz.

Tudom, Anyám elment, a szivárványon túl

lakik, vállain már régen nincs súly.

Ahogy suttog, megrezzennek a fűszálak,

mert lelkület melengető enyhet látnak.

Anyám zúzmarák fagyöngye ma még ott kint,

de holnap apró patakcsöppeket hint,

belőlük lesz majd az akvarell-reggel,

hol sok felhőbárány kék reggelt legel.

Anyám fázó fák még alvó lombvágya,

idereppenő májusok fecskeszárnya,

mag-voltú életet dajkál ölében,

s most lelkem is elring hajnalszín csöndjében,

hogy érezzem Ő még itt van, Ő még Van,

s ne sirassam azt, aki meg sosem hal.