Mikor megérezlek

Hajnalt maszatol csillagok gyermektenyere,

távoli mezőkön megannyi parázsvirág,
ahogy a fény paradicsomvére kiserken,
majd a fellegekből nyújtódik Isten kenyere.
A hallgatagságok letérdepelt imák
lesznek bennem,  a csöndnek harmata ellebben

felettem, és a nyár búcsú lehelete
megérint...Nekem ez ébredő szerelem,
mikor a szellősúgás őszin illatoz,
és a reggelek méla-kéklőn sejlenek,
rajtuk ködök ökörnyálhálói derengnek.
Ez a kép Mona Lisa-mosollyá visszahoz,

még a múlás párabánatát is letörli,
mint szelíd anyaujjbegy, szembogaramról.
Szívveréseimen a dér, nyíló liliom,
sóhajom fehér galambszárny, le nem töri
most a világ, morzsaként seprem le magamról,
midőn a fellégző szeptembert életté írom.