Mikor...

Mikor illat-örömöd nélkül

csukom ki a világot, s az est

percvásznamra nem szemedből kékül

hozzám, szó-veszendő a csend.

Mikor nem karod nyugágyán látom

fényre nyújtózni a csillagokat,

még a nyári éj padján is fázom,

az órák múló-hosszan kirabolnak.

Mikor hiány-párnádon várom, hogy

tudatom érzéktelenné váljon,

messze-valód nyugtalanságig fojt,

sivatagi szomjam nem lel álmot.

Mikor pendül érintésem gitárja,

de csak távolságod markolom,

sóhajmagányból ide kívánlak,

képzelt csókom hintem arcodon.

Mikor jelen-magam túl öreg,

s rám vénül az örökölt múlt is,

várakozásom bottal is követ,

jöttöddel ifjún virágzik a szív.

Mikor szerelem-pléded betakar

végre, hazatérten pihenek

válladon, létemnek nem marad

kétség a holnap, hisz itt leszel.