Míg szemembe zárlak

Méz-Hold sugara cseppen át a függöny
résein, fátylas aurájában nézem
arcod, rezdülésről-rezdülésre bűvöl.
Te gyújtottad fel mélyen búvó fényem,
hát neked adtam, hogy tovább ragyogtasd.
Tudom, engem-látásod nyár-tiszta Égbolt,
s míg szemembe zárlak, hogy bennem alkothass,
íriszed rajzolja szívverésem vásznát.

Eljön majd a pocsolyás ősz, hol nem zümmög
méh-húron fülünkbe a rét, árnyak százát
hozza vállain, ködrekedten dünnyög,
lábunk alá terít dér-gyöngyös rokolyát.
Gólya fészket, mit gyönyörködünk, üresre
űz. De ma még mályvarózsás nyoszolyát
suhogtat az esti szél a szín-tüzekre,
ahogy szirom-pillával elszunnyadnak.

Opál-ruhát öltenek majd az estek,
a dalcsicsergő hajnalok elutaznak,
fakulók lesznek az illatok és restek.
De most még akácvirágot mosolyog
a nyár, s míg szemem ölébe zárlak,
szemedre csöndesen örökkét csókolok,
irántad-szerelmemre változás nem várhat.