Megcsókol a nyár

Pitypang-Nap ragyogja hajnallá magát,
lombringón suttognak levél ajkú fák,
sorsom hajáról lehull az idő-mák,
nyár csókolja perceim gyűrű-tavát.

Habók szél futkos az élet-szín tájon,
felhők legyezője árnyékhűst hint rám,
madár-röptű szavakat folyik tintám,
a bánat horzsolásait sem fájom.

Pedig létem könyöke és térde is
tele van zúzva, oly sokszor estem el
hibák gödrében, tán szemeimben sincs

hegtelen tekintet. De mégis, ma itt
cipelt démonaim útnak engedem.
A fájdalom annyiszor túl messze vitt

önnön lényemtől, oly sokszor fosztottak
üresre emlék, magány és hiány-könnyek,
most már selyemként akarom a csöndet!
Hol a mosoly-érzések nem foszlottak

bennem. És végre, megcsókol hát a nyár,
ízét ujjongom, mint két éves gyermek,
testem lábujjtól fejbúbomig remeg,
szívverésem fényed végtelenjén jár.