Még...

Még emlékezett...a születő tavaszok miként vetették le nehéz csipkéik,

melyeket mintha ezer apró selyemvirágból szőtt volna a dér...A barkákra,
ködtől gyöngyözőn, ahogy a lassún felmelegedést adó reggelben megcsillantak,
( mint a határban dolgozó asszonyok homloka nyaranta a kendők alól ),
miközben a tél szétszórta utolsó hűvösét, és felszakadt a távoli vetést váró 
földek sóhaja a fagyrepedésekből.
És emlékezett, a kislányra, júliusok idején, pőre talpa alatt hogy érezte a felhevült
betont...mert annyira szeretett cipőtlen futkosni az udvaron...a langyos fűre, s mikor
a beton tűző erejét a slaggal enyhitették...a pára és a napsugarak hogyan olvadtak 
szivárványt, és az illatra, amit a hideg viz a forró kövekre csapódva kilehelt...


Az estékre, mikor pöttyben felgyúlt csillagok, akár pici gombostűk, szikráztak a Mennyből,
közben a kislány Anyját nézte, aki csöndes mosolyok türelmével itatta a szomjas kertet...
a vizcsöppek hangjára, ahogy a palántákat, zöldségeket megcsókolták, életet adón egyetlen érintésükkel...
néha szinte hallotta, ahogy a nővények száraz szájáról ellebben a hála lélegzete.
Még emlékezett...a percmúlással miként festettek gyümölcsfáik árnyasodást, mig előgömbölyödött
a Hold...Igen...még emlékezett, hogyan lett szerelmese a vidéknek, mely méhén ringatta felnövéséig.
Már örökig szeretni fogja. Minden megizlelt, megtapasztalt pillanatot...önmaga részeként hord.
S néhanap, emlékei tenyerét kinyitva belegyönyörködik, mialatt szive dobogása megsimitja 
halhatatlanságukat.